Románia egy diák szemével
Már reggel is tudtam, hogy ez a nap nem olyan mint a többi, hisz ezen a napon indultunk Romániába.
Azonban mielőtt belekezdenék az élménybeszámolóba, el kell mondanom, hogy Románia csodaszép hely, és ha valaki azt mondaná, hogy visszamehetek, akármikor igent mondanék.
A hajnali 5 órai induláskor egy kényelmes busz fogadott minket; délután három előtt pedig már átléptük a határt. Ezek után indultunk testvériskolánkhoz, Szinérváraljára.
Mikor odaértünk, a minket fogadó pedagógusokból és diákokból csak úgy sugárzott a jóindulat és a vendégszeretet. Egyből be is invitáltak egy terembe, ahol különböző előadásokkal szórakoztattak bennünket és finomságokkal kínáltak.
Persze mi sem mentünk ám üres kézzel! Miután egy kis ismertetést tartottunk lakóhelyünkről, eljött az ajándékozás ideje. Mindnyájan kaptunk egy kis csomagot, melyben egy kis csoki és egy ismertető szerepelt a városról. Az ajándékba kapott notesz borítóján pedig egy csodálatos látványkép tárult elénk a tájról.
Ezek után a vendéglátók körbevezettek az iskolájukban, ahol egy óvoda is található. Majd elbúcsúztunk egymástól, s elindultunk következő úticélunkhoz, egy templomhoz.
Útközben találkoztunk Róza nénivel, az idegenvezetőnkkel. Időközben megnéztük a csodálatos templomot. Ezt követően a szállás felé vettük az utunkat. Itt a csapatot a tanárok szétosztották. Nem panaszkodom, jó szobatársakat kaptam. Bepakoltunk, aztán jött a vacsora, ahol szintén nagyon finom ételekkel csillapítottuk éhségünket.
Térjünk rá egy kicsit a vendégszeretetre! Egy kedves barátommal, Rubennel elindultunk oda, hova a király is gyalog jár. Mentünk befelé, amikor egyszer csak elkezdtünk nevetni valamin. Ám közben véletlenül lesodortam egy poharat, ami millió darabra tört. Persze nagyon megijedtem, mert nem tudtam, hogy mit szól majd a vendéglátónk. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és odamentem barátom kíséretében. Félve elmeséltem, hogy mi történt. Erre ő csak legyintett és azt mondta, hogy megesik az ilyen. Hát ennél rosszabbra számítottunk! Viszont meg is könnyebbültünk, hogy nem lett komolyabb baj.
Visszatértünk vacsorázni, majd később a kisebb csapatok bevonultak a házukba, ahol megfürödtek és nyugovóra tértek.
Reggel a finom reggeli mellé kaptunk egy kis úticsomagot. A buszon már mindenki kíváncsian várta, hogy mikor tudjuk meg részletesen az aznapi látnivalókat.
Utazás közben egy múzeum felé mit is csinálhat az ember? Hát nézi a tájat. Az, amit ott láttam, kimondhatatlanul gyönyörű volt: a csodálatos dombtetők, a zöldellő hegyek az ott legelésző állatokkal! Ezt a szépséget még a fényképek sem tudják úgy átadni, mint mikor ott vagy és átéled.
Időközben megérkeztünk Koltón a Petőfi múzeumhoz, ahol sok érdekes dolgot tudhattunk meg.
Ezután Kolozsvárott álltunk meg. Itt megnéztük a főteret, az emlékműveket és a hatalmas templomot az előtte álló Mátyás – szoborral. Kedves idegenvezetőnk sok értékes információt osztott meg velünk.
A látnivalók megtekintését követően megkezdtük utunkat Kalotaszentkirályra, második szállásunk felé, ahol két nap is aludtunk.
Amint leszálltunk a buszról, itt is hatalmas vendégszeretettel fogadtak minket. Bementünk az étkezőbe, itt is nagyon finom, hagyományos erdélyi étkekkel kínáltak minket. Amint befejeztük a vacsorát, a csoport ismét tisztálkodott, majd fáradtan nyugovóra tért.
Ez az alvás nagyon fontos volt, hiszen másnap 12 km-es túrára mentünk egy csodálatos vízeséshez. Reggel a szokásos készülődés után lovaskocsikázáson vettünk részt.
Szerintem már annyit beszéltem e csodaszép tájakról, hogy újat már nem is tudok mondani – látni kell! Mindenkinek csak ajánlani tudom: egyszer mindenképpen látogasson Erdélybe!
A kocsikázás után hímzés és a fafaragás várt ránk. A tevékenységek közben megtudhattuk, hogy hogyan telnek – múlnak az itt élők mindennapjai. A szokásos napi betevő falatunk felvétele után felszálltunk a buszra, hogy megtekintsük a vízesést, s megbirkózzunk az előttünk álló 12 km-es gyaloglással.
Amint odaértünk, el is felejtkeztünk a hosszú túráról. A friss hűvös levegő, a magas, ég felé meredő fák, az érintetlen környezet, a meredek hegyoldalak lenyűgöztek mindenkit. Hát még a vízesés! Csodálkozás és kis időzés után indultunk haza.
Teltek – múltak az órák, s eljött az utolsó vacsora ideje. Vegyes érzések kavarogtak bennünk: egyrészt már hiányzott az otthon, másrészt pedig fájt a szívünk itt hagyni ezt a csodaszép tájat. Az utolsó reggelen még elbúcsúztunk vendéglátóinktól s a háztól. Még utószor bementünk Boncza Berta házába Csucsára, majd meglátogattunk a közelben épült több mint ötszáz éves ortodox templomot. Itt elbúcsúztunk Róza nénitől és indultunk haza.
Biztos vagyok abban, hogy az egész évfolyam szép emlékként őrzi az itt eltöltött napokat, s aki teheti, vissza fog térni.
